Szabadkai emlék

A szép, bús Szegeden születtem,
De a dajkám dala felettem
Szabadkán hangzott hajdanán.
Szabadka, vig, dalos tanyám,
Gondolsz-e néha a szegény
Két kis gyermekre, aki felnött,
És nézi, nézi még a felhöt,
Mely felöled jön, és feléd megy.
A két költöre, aki téged
Örökre emleget, szeret,
És rimbe rótta rég a nneved?

/Juhász Gyula/

Emlék

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.

Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.

Egy nyári éj volt, és egy nyári csók.
Édes valóság és boldog titok.

Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
Már ballagok a temetöuton.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépitette bús életemet!

Botta Andrea: Álomtündér meséje

Álomtündér útra kelt,
szendergők lágy sóhajára lelt.
Tündérmeséjét suttogta az éjbe,
minden kisgyermek apró fülébe.
Lágy dala halkan szólt
könnyű fátyolként szállt
minden szelíd szó.
Körülölelte az álmos szíveket
sötétségbe festett élénk színeket.
Álomfátylával takarta be
a mélyen alvó piciny testet,
s ecsetjével köréje
vidám csillagokat festett.
A nyugalom harmatját szórta szét,
s dúdolta altató énekét,
s mikor már mindenki nyugovóra tért
elnyelte őt a csillagos ég.

Egy virágért...

Mit adjak egy virágért, mint virágot?
Egy verset, mely a szivemböl terem,
A szivemböl, mely könnyeimmel ázott,
Mint mezö ködülte éjeken.

Mint mezö, mely akkor terem éppen,
Ha jól fölszántják a viharok s ekék.
Ó, viharom, én rettenetes évem,
Elég volt nékem, több is, mint elég.

Mert raba voltam gyilkos mélabúnak,
és ültem mélyén a fekete kútnak,
S hallgattam, amint sorsom varja károg.

S valaki egyszer azt üzente: higgyek,
Egy fehér rózsát e mély kútba hintett,
Mit adjak egy virágért mint virágot?